Öt évvel ezelőtt ez volt az ÁRNYJÁTÉK első képe. Rácsodálkoztam, hogy micsoda bátorság a XXI. században ilyen csendesen „beszélni”, így fényképezni a szerelemről! Amikor minden tengeri kikőtő az összes érzékszervet támadó harsány kuncsaft-halászat, akkor Mandur finoman végigfuttatja a szemünket egy tengerbe futó, hosszú, elkanyarodó betonmólón, ahol csak a párhuzamos korlát-árnyékok grádicsán jutunk el az összebújó, részleteiben már alig kivehető szerelmespárig. Ilyen távolságból „A” betűt formáznak, mert ez nem "egy" szerelem, hanem "A" szerelem. Egy kapcsolat ugróiskoláját rajzolják a betonra az árnyékok, a ritmus gyorsul, egészen a horizontot elérő beteljesülésig. A korláton pihenő sirály diszkréten elfordítja a fejét. Szép. Ez a kép bennem van.
Rejtettelek sokáig,
mint lassan ért gyümölcsét
levél közt rejti ága,
s mint téli ablak tükrén
a józan jég virága
virulsz ki most eszemben.
S tudom már mit jelent ha
kezed hajadra lebben,
bokád kis billenését
is őrzöm már szívemben,
s bordáid szép ívét is
oly hűvösen csodálom,
mint aki megpihent már
ily lélegző csodákon.
És mégis álmaimban
gyakorta száz karom van
s mint álombéli isten
szorítlak száz karomban.
(Radnóti Miklós)