Éppen csak magunk mögött hagytuk a zene világnapját, és ez az egyre szaporodó világnapok közül is egy különleges ünnep. Akinek volt része közös – igen, együttes – muzsikálásban, annak nem kell elmagyarázni ennek a szívet-lelket megemelő nagyszerűségét, de akinek nem volt része ilyen szerencsében, az is tudja, vagy érzi, hogy mondjuk a Fesztiválzenekartól az akárcsak alkalmilag összeállt együttesekig csodák születnek - nagy nemzetközi közös nyelven. Charles Baudelair versét Kosztolányi Dezső fordította, de Mozarthoz, Beethovenhez, Bartókhoz nem kell tolmács. Pontosabban: nem tolmács kell, hanem fül és szív és persze egy életen át tartó séta a zenei országutakon.
A zene néha rám zúg, mint a tenger!
Az ég felé, hahó!
A ködbe, éjbe, míg a fergeteg ver,
száll egy sebes hajó;
mellem feszül, tüdőm, mint a vitorla,
nekidagad vadul,
előttem a hullámok szilaj orma,
s az éjszaka lehull;
érzem, hogy süllyedek, üvölt a víz,
s a romlás kéje vár,
a zivatar, az orkán szárnya visz,
bölcsőm az őrült tengerár. -
Máskor meg síma tükrén ringatom
álmatlan bánatom!