Hattyúk, sirályok, vadkacsák – készülődnek testben, lélekben, jön az ősz, és üzent a tél is. Biztonságosabb, melegebb helyet kell keresni, partközelben, egy nádas mélyén. Elbúcsúznak a gólyáktól, akik valószínűtlenül hosszú útra indulnak, de ígérik, tavasszal visszatérnek. A hattyúk nem őszi-téli kollekcióból választanak melegebb ruhát, a külcsínre is kényes, büszke madarak a tollazatot igazítják lazábbra, hogy a test által felmelegített levegő bejusson a tollak közé. Ezt teszik a sirályok is „S”-méretes ruházatukkal… Savanyú, keserédes illatot hoz a szél, meg Pethes Mária versének egy részletét – madarak embersorsáról…
(…)
"kevesebbet időz az ablakokban a nappali fény, s az éjszaka nem gyújt lámpást, alattomos szél söpröget a sötét tereken, együtt végezzük veled kis ország, néped sirályok népe, kikötők szemétszedője, meg a kárókatonáké, akiket a túlszaporodás megelőzése miatt kilőnek a felbérelt vadászok, meg a hűségben elnehezült hattyúké, akik nem tudnak elrepülni a szabad remények felé, de zokszó nélkül tűrik, hogy megrabolják tojásaikat a madarászok, lápjaid nyomtalanul nyelik az éveket, talán ez az utolsó ősz, ami felhorzsolja az igazságot, jaj nem marad más ebből a nyárból, csak a fesztiválok visszhangja, mintha nem is lett volna nyár, most amikor mindent kimagyaráznak, most legnehezebb a földed, de a hattyúk, kárókatonák, sirályok meglátják arcukat zörgő vizeid tükrében."