Az idő vasfoga mindent megőröl, mondja Ovidius, és ez bizonyosan igaz a tárgyi világra. Összetört, elkopott, megsérült relikviák a legváratlanabb helyekről bukkannak elő és hozzák magukkal a „filléres emlékeket”, amellyel viszont már az idő sem tud mit kezdeni. Az emlékek gyémánt keménységűek, emlékezzünk csak Proust szép megfogalmazására "Az eltűnt idő nyomában" című művében:
„A tea mellé anyám egy kis madeleine-nek nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta…”
(Ford.: Gyergyai Albert)