Párás reggel a világ másik felén. A levegő nehéz, a tárgyak, pálmák elvesztik kontúrjaikat, a gondolat is csak most tisztul az éjszakai zuhanás után. Ilyenkor befelé néz az ember, magában keres a látványra rezonáló gondolatot. Szabó Lőrinc „Hindu scriptures” kötetében Uddálaka Áruni beszélget a fiával, Svetaketuval…
Ne sirass, fiam, Szvétakétu! Én se sírok már érte: nem olyan fontos dolog a halálom. Semmi se vész el ezen a világon, egy a lélek és ezer a ruhája s a valóság csak ez a könnyü pára. Ne sirass, Szvétakétu!
(…)
Folyamok futnak keletnek, nyugatnak és megnyugodnak; melyik melyik volt, nem tudja a tenger. Én is megteltem már az örök eggyel: egy az anyag s minden más csak ruhája, lelkünk öltözik, ez a könnyü pára, érzed-e, Szvétakétu?