"A kerekek vadul zakatoltak.
Vitték, vitték
A szegény félholtat.
Ki tíz körmét a dúlt hajába ásta.
Úgy robogott a végállomásra."
(Boczán Teréz)
A héten volt a holokauszt nemzetközi emléknapja, a legnagyobb második világháborús megsemmisítő tábor, az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadításának évfordulója. „Börtöncellát építettem a rettegésemből és a hallgatásommal kattintottam rá a lakatot.” -írja a túlélő dr Edit Eva Eger, Theodor Adorno szerint „Auschwitz után verset írni barbárság”, és bár értjük a sorok üzenetét, az emlékezés felbugyogó forrásait nem lehet, nem is szabad megállítani. Érveljünk Kertész Imrével:
"A Holocaustot túlélt erkölcsiség tragikus tudása, ha megőrződik, talán megtermékenyítheti még a válsággal küszködő európai tudatot, amiként a barbársággal szembenéző, a perzsa háborút vívó görög géniusz megteremtette az örök mintául szolgáló antik tragédiát."
"Hogy a zsidókat mind elvitték,
átfésülték a csendőrök
utólag is egész Derecskét,
hol a kilencvenhárom éves
Krammer nagymamát megtalálták,
s Német Éva testvéröccsét,
aki akkor múlt hároméves.
Nagyváradra föl, lóhalálba
vitték őket a többiekhez,
a deportálást le ne késsék,
S hogy a kerek hatmillióból
az a kettő se hiányozzon." (Mezei András: Tényvers)