...igen, tudjuk Vergiliustól, hogy az élettelen dolgoknak is vannak könnyeik. A régiségüzletben éjjel életre kelnek a tárgyak: a - ma már lenézett - kis nipp-figurák közelebb húzódnak egymáshoz és szorult helyzetbe került gazdájuk emlékét idézik, a kockás abrosz régi tulajdonosát várja vendégségbe, a porcelán asztali lámpa talán egy eltávozott élet – Babits Mihály – mélybarna történeteire szórja a fényt…
„Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor,
hogy sírnak a szobámban nesztelen;
sötétedő, sejtelmes alkonyokkor
bús lelküket kitárják meztelen.
Tán azt hiszik, nem látja most szem őket:
ki járna a sötétben eleven?
De én, szobáknak baglya, nézem őket,
örülve, hogy van, aki sír velem.
Nézem, hogy elhagyja magát az asztal,
silány terhét emelni únja már.
Az ágy, mint akit senki sem vigasztal,
gyötrelmes éjet önmegadva vár.
(Keresztény rabnő várhat így az éjre,
bírván pasája undok, únt kegyét.)
A vén karszék némán huzódva félre
bús daccal tölti bársonyos begyét.
Szégyenlett kínjuk fájlalják a képek,
szegekre fölfeszített vértanúk,
s mint este egyedül maradt cselédek,
sírnak a tárgyak, bárha nincs szavuk.
(Babits Mihály: Sunt lacrimae rerum)