Egy mosoly a fotográfusnak, nem, nem rutinból, hanem szívből. Errefelé – Santa Cruz de la Sierra – a nyitott, kedves arc éppúgy a kapcsolatok része, mint a lehető legtermészetesebb testbeszéd. „Ilyen vagyok, most pihenek, hosszú még a nap…” A kedves mama a kempingszéken, a pultnak dőlve rövidebb napokról álmodik… Aztán jön a különösen nehéz mutatvány: felállni, kiegyenesedi és egyenes derékkal megtartani a korpuszt estig…
"A történeteket elmossa az eső, elhordja a szél, mint a homokot; ami marad belőlük, a testbe van beírva. Események, tettek, ideák, eszmék – nem látszik, csak a hús, csak karok és lábak. És senki nem illusztrál semmit semmivel, és senki nem magyarázza, amit maga sem ért. Ül, fekszik a világ magára tárva, mint a műtőasztalon, elárvulva, kábán, behunyt szemmel, lesütve a szemét, csak ritkán néz valaki szemtől szembe. – Tájak: kifacsarodott, elhagyatott testek, egy pár levetett cipő, reggel, este."
(Kántor Péter)