Gyerekkoromtól sóvárgok: milyen jó lenne, ha nem csak sétálnék – bukdácsolnék – két lábbal a földön, hanem repülhetnék, szellemi és fizikai értelemben is a föld és magam fölé emelkedhetnék! Őszinte csodálattal bámulom a madarakat, újra és újra felkavaró élmény a röptük.
Szeretem azt a mondást, hogy „Ha madarat szeretsz, égbolt légy, ne kalitka” (Kyoko), de olvastam arról is, hogy a japán mitológiában a daru 1000 évig él, és a becsület és béke szimbóluma. Tandoriéktól pedig tudjuk, hogy "madárnak születni kell".
Nézd, ott a darvak óriási íve!
A fellegek, melléjük adva társnak, már vélük húznak, mint ki elröpítve egy életből másik életbe átcsap.
Egy-gyorsasággal, egyenlő magosra törve úgy tetszik: többé el se válnak, hogy így a felhő s a madár megossza a szép eget, a néhány szárnycsapásnyit, hogy egy se késsen, nálunk maradozva, s ne lásson mást, csak azt, hogy’ ring a másik a szélben, mit éreznek mind a ketten, együtt feküdve röptükben halálig: a semmiig sodródva a szelekben.
(Bertolt Brecht: Darvak; Nemes Nagy Ágnes fordítása)