Az első feljegyzés a karácsonyfáról, olvasom, Sebastian Brant német írótól származik, Strasbourgból, a 15. század végéről, amikor még almával, ostyával díszítették a fákat. Megszoktuk, sőt elvárjuk, hogy a karácsonyfa egy igazi fenyő (luc-, ezüst,- nordmann-…), valamilyen tüskés örökzöld legyen, kedvünkre díszítve. Kiválasztása külön szertartás, és biztosak lehetünk benne, hogy a legeslegszebb mindig a miénk lesz.
Talán… talán lehet az örömünnep jelképe egy száraz, csupasz ág is, amit már nem kell kivágni, és amelyre felaggathatjuk – szigorúan gondolatban - az elmúlt év legszebb, legtanulságosabb, legemlékezetesebb pillanatait. Talán… talán, ha ezt tanulságos válogatást a gondolatainkra ügyelő kellő körültekintéssel végezzük, akkor megszólal - valahol szívtájékon – a történeteinkben szereplő emberek kórusa…
Jó pásztorok és bölcs királyok: Sok farkas és holló kóvályog S nem látjuk azt a csillagot!
Békés, derűs karácsony éjjel: A nagy sötét mikor száll széjjel S mikor lesz béke és derű?
(Juhász Gyula)