Ablakban

Mindig ugyanabban az időben fordult be a sarkon, nagy bordó kendőben. Azonnal észre lehetett venni, jellegzetes, apró léptekkel jött, kezében az elmaradhatatlan bevásárlószatyorral. Felnézett az ablakban várakozó férfire, találkozott a tekintetük. Integetés nélkül is érthető volt a kapcsolat. Aztán már az ajtó előtt kopogott a cipősarok, nyílt az ajtó és megjött. Világos lett lámpagyújtás nélkül is.

Két hónapja vitte el a szíve, de a férfi minden nap ugyanabban az időben kiáll az ablakba és persze reménytelenül várja, hogy beforduljon a sarkon a nagy bordó kendő… Hátha… De persze nem, szamárság… De várni akkor is kell. A rítust nem lehet eltemetni.

„Ám én nem adtam föl soha: újra és újra megteremtettelek magamnak, magamban, újra és újra elképzeltem a lépteidet, az érintésedet, a mosolyodat, és elkezdtelek várni.”

(Gősi Vali)