Megboldogult nagyapám szavajárása volt reggelente: „Na, nézzünk egy meleg kanál után!” Aztán, akárcsak a barátunk a képen, átszellemülten, lehunyt szemmel kanalazta a tejeskávéba aprított kenyeret. Megszűnt ilyenkor a külvilág körülötte, csak az ismerős ízek, illatos gőzök kaptak zöld utat. Becsülte az ételt, az apró morzsákat behajlított tenyerével a másikba söpörte, majd bekapta. Az a generáció volt, amelyik tudta, hogy az éhség a legjobb fűszer, és amelyikről azt írta a költő: „mind úgy eszik, ne vesszen csöpp se kárba”. Vitt magával a munkába uzsonnát is, és nem csak magának, hanem azoknak is, akiknek nem jutott. Amikor köré gyűltek fájront után, hamiskásan Ottlikból olvasott:
„Bizonyos, hogy a levegő és az eledel, a szerelem és a napfény, melyek nélkül nincsen élet, egyképpen égetnek, fogyasztanak, mérgeznek bennünket. Méreg az arzén és méreg a szenvedély, méreg a szépség és méreg a boldogság. Méreg a kávé és méreg a vágy, egy Kosztolányi-mondat is az, egy Ady-verssor is: mindez mégis kell, mindez mégis az életünk veleje.”