Ezúttal nem a fizikai végveszélyt jelentő globális felmelegedésről, tragikus környezetszennyezésről, hanem a szellemi klímaváltozásról inspirált bennem gondolatokat a Fotográfus. Húsz szavas szókincsű rádiós-televíziós moderátorok, lebutított Darth Vader-angolt hablatyoló kisiskolások, utcákat, tereket ellepő agresszív, altest-kitüremkedésű „beszólások” vesznek körül bennünket – és ez csak a felszín. A kárt, a szellemi elsivatagosodást ugyanazok a „jóltudjukkik” okozzák, akik egy kulturálatlan giccs-világot kínálnak hatalmas, de általunk fenntartott médiapiacaikon. A kultúra Don Quijotéi még harcolnak az ostobaság szélmalmai ellen, de már Sancho-k elhagyták lovagjaikat. Fogyatkozva egymást látogatjuk kiállításokon, könyvbemutatókon és percekere örülünk egy-egy kármin-tollnak, művész barátaink vagy fiatal egyetemisták sikerének, hogy aztán sietve átfúrjuk magunkat a sötétségen, és felkapcsoljunk egy olvasólámpát…
Verseidre raktál szép cseréptetőt
s homokot kötöttél, a futó időt.
Hadd csellengünk hozzád, vagyonos Atyánk!
Házhelyünk a puszta, kóbor a kutyánk.
Hadar a szárazság, pusztit az egér
s gőggel fortyog kásánk,
de hát az mit ér?
(József Attila; 1929 ősze)