Legjobban sirályt etetni - állítottam egy nyolcéves magabiztosságával -, a Margit hídon lehet, ott, ahol a híd megtörik. Egyik kezem apám kezében, a másikban a torkon ragadott papírzacskó – apám staniclinek mondta -, amelyben ott súrlódtak a repülés bajnokainak szánt apró száraz kenyérdarabkák. Az igazi élmény az volt, hogy nem tudtam rosszul dobni, a bravúros irányváltoztatásra képes madarak az ügyetlenül eldobott kenyérdarabkát is elkapták. Még mit sem tudtam Csehov darabjáról, és Richard Bach könyvét is csak a közelmúltban olvastam Jonathanról, a sirályról. Megértettem, hogy Jonathan számára a repülés nem pusztán a zsákmány megszerzése miatt fontos, hanem magának a repülés szépségének az élvezete az igazi hajtóerő, amely a „tökéletesedés” útjának is tekinthető. Tökéletesen akar repülni, ezért folyamatosan gyakorol, igyekszik megismerni képességeit és azok határait.
„Abban a pillanatban kezdesz majd ismerkedni a mennyországgal, Jonathan, amikor eléred a tökéletes sebességet. És ez nem azt jelenti, hogy ezer vagy millió kilométert teszel meg óránként, vagy hogy fénysebességgel repülsz. Minden szám határt jelent, a tökéletesnek pedig nincsenek határai. A tökéletes sebesség az, ha egyszerűen máris ott vagy, ahová igyekszel.” (Richard Bach)
Apám tudta, egy gyereket az élmény tanít: szabadságra, tökéletesedésre.
Mennék vele a hídra…