Most akkor mi van? Már fél perce várlak és nem vagy sehol! Nem itt beszéltük meg? Miért üres itt minden? Máskor itt mindenki átgázol mindenkin. Hol a koldus, aki itt szokott a feljárat előtt kéregetni? Tudod, lila ujjakkal, barna hullámpapír táblával a kezében... Utálok várni. Utálok, érted? Ok. Már... már látlak. Gyere!
Várok rád tereken, utcán, a megbeszélt helyeken. Kezemben szál cigarettám ragyog és ég melegen, elhamvad, s újra kinyílik, mint éveken át a virágok. A megbeszélt helyeken mindig állok és várok.
(...)
Mégis - legyen példa akármi - haragszom, hogyha te késel; bosszant, hogy állni kell, várni, s fogadkozom persze elégszer. Így, harcban a zajjal, a csenddel, szívemben mély zene zúg: “Mire képes néha az ember, hogy várni így tud."
(Simon István)