Fázós kép ez egy másik, didergő Magyarországról. Rosszkedvünk tele ül a ködbe bújt tájon. A zörgő kórók kétségbeesett felkiáltójelek. Várunk. Várunk tavaszi szélre, olvadásra, új színekre, új hangokra. Március már úton van, de a lélek márciusát, a szabad gondolat és tett márciusát mindenki csak maga teremtheti meg, Cegléden innen és túl.
"A köd, a csönd sosem ragyog. Én már ködből, csöndből vagyok.
Ami énbennem botorkál, Elbukik egy vak ároknál.
Iszonyatos, nagy bosszú ez, Várni, várni, míg vége lesz."
(József Attila: Ködből, csöndből)