„Mult vasárnap nyitották meg ünnepélyeséggel a közhasználatnak már február végén átadott Margithidat, mely hatalmas s egyuttal ékes kapocs gyanánt fűzi egymáshoz hosszu évszázadok tartamára a főváros két partját.” -így írt 1876. május 7-i számában - korabeli helyesírással - a Vasárnapi Újság. A híd tervezésére és építésére kiírt pályázatot akkor még nem a Mészáros&Mészáros cég nyerte, hanem 43 pályamunkából a francia Ernest Goüi. A hatnyílású mederhídhoz két parti hídnyílást és egy, a Margitszigetre vezető szárnyhidat is terveztek. Volt, hogy a hidat Dunába lökték, volt hogy megújult, megerősödött és persze összekötötte nem csak a két partot, hanem embereket, gondolatokat, vágyakat és reményeket, sőt, szép számmal vonzotta az öngyilkosokat is: Mondhatjuk Margitunk egészen emberi életet élt, és él a mai napig. Arany János még nem ismerhette Frida Kahlo gondolatát, aki azt mondta, hogy „A szenvedély az a híd, amely eljuttat a fájdalomtól a változásig.” - de hasonló következtetésre jutott:
"A kártya nem „fest”, - a fiúnak Vérgyöngy izzad ki homlokán. Tét elveszett!... ő vándorútnak - Most már remény nélkül, magán - Indúl a késő éjtszakán.
Előtte a folyam, az új hid, Még rajta zászlók lengenek: Ma szentelé föl a komoly hit, S vidám zenével körmenet: Nyeré „Szűz-Szent-Margit” nevet."