A világ minden metakommunikációs nyelvén ugyanazt az arcjátékot, ugyanazt a mosolyt, elégedett büszkeséget érhetjük tetten, ha egy gyermeknek sikerült elérnie a kitűzött célt, legyen az egy közösség előtti szereplés egy énekkel, versmondással, egy vizsga, vagy bármilyen valódi teljesítményt követelő ügyességi feladat. A feszültség még tapintható, az a bizonyos kő most esik le, vagyis még útközben van. Most születik szívtájékon az öröm, most tudatosul a fejben a győzelem, és lám az arc már mindezt megelőlegezi.
Hacsak... Hacsak ebben az érzésben a döntő szerepet mégis a kép bal szélén álló lányka közelsége játssza...
Édeni pajtás, égi kéz, Feldobná szívünk a poros, Vak légbe, mint vidám, piros Labdát, de jaj, a szív nehéz.
Itt volt hát? - ó, Öröm, Öröm, Egy szóra még, egy percre még! Ó, mondd, az ég fenn ugye kék, S az élet méze nem üröm?
(Tóth Árpád)