Ilyen az ember - megtanulunk együtt élni a hiányukkal, tapogatózva botorkálunk a maguk után hagyott űrben. Hangokat, illatokat, érintéseket idézünk fel, még mosolygunk is hozzá, a gyász megengedő, befogadó. Ne, szégyelld és ne töröld le a könnyeket, had' gördüljenek végig fényes emlékcsíkot húzva az arcodon! Mindenki, akit szerettünk és elvesztettünk hátrahagyta a saját időszámítását: az "előtte" és az "utána" más-más korszakokat jelöl. Gondolj arra, hogy micsoda lelki gazdagság, hogy emlékeidben van saját nekropoliszod, minden eltávozottól kaptál valami fontosat. Jaj, csak tudnánk, mit kezdeni azzal a felbecsülhetetlen kinccsel, amely egyszerre élő fájdalom és világvége.
"Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre a világvégi esett földeké, s megint külön a kutyaólak csöndje. A levegőben menekvő madárhad. És látni fogjuk a kelő napot, mint tébolyult pupilla néma és mint figyelő vadállat, oly nyugodt. De virrasztván a számkivettetésben, mert nem alhatom akkor éjszaka, hányódom én, mint ezer levelével, és szólok én, mint éjidőn a fa: Ismeritek az évek vonulását, az évekét a gyűrött földeken? És értitek a mulandóság ráncát, ismeritek törődött kézfejem? És tudjátok nevét az árvaságnak? És tudjátok, miféle fájdalom tapossa itt az örökös sötétet hasadt patákon, hártyás lábakon? Az éjszakát, a hideget, a gödröt, a rézsút forduló fegyencfejet, ismeritek a dermedt vályúkat, a mélyvilági kínt ismeritek? Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten a haragos ég infravörösében."
(Pilinszky János: Apokrif, részlet) [if !supportLineBreakNewLine] [endif]