A pesti oldalon találkoztak, Attila a hideg márciusban is vékony felöltőben és kalapban, Jenő pipával a szájában, sálba tekerve érkezett. „Minden natyon szép, minden natyon jó, mindennel meg fagyok elégedve.” - emelte meg a kalapját huncut mosollyal József Attila Heltainak, aki szintén a híd névadójának mondásával válaszolt: "Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam". Ennyi elég is volt a kaiserből, aki az utolsó ezüst szegecset verte a hídba az avatóünnepségen. Heltai, miközben elindultak Budára, máris örömmel skandálta új szabadság-versét:
Tudd meg : szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.
... és csak mondta, mondta, kipirulva, szinte egy szuszra. Attila éppen csak megemelte elismerésként a kalapját, ő is készült, és bár a Hadikban - ahova tartottak - Németh Andornak akarta elmondani az ő pogány krédóját, ars poetikáját, a Duna felett ő is idézett magától:
Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább! Szabad ésszel nem adom ocsmány módon a szolga ostobát. Ehess, ihass, ölelhess, alhass! A mindenséggel mérd magad! Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat.
Heltai megszorította Attila felső karját és gondolataik magasabbra szálltak a hídcsúcsok bronz-madarainál...