Szeretem az utcazenészeket, hangfestői a szürke, monoton, csupa rohanás hétköznapoknak. Hozzák magukkal a szülőföldjüket, éneklik, játsszák a saját történeteiket. Sokfélék, baksisért rimánkodók, lecsúszott művészek, még fel nem fedezett istenadta tehetségek, önkifejezést kereső hangszerbarátok. De mindannyian adnak, adni akarnak, zenét, verset, hangulatokat és persze kapnak is, aprópénzt, tapsot, figyelmet, egy-egy cinkos mosolyt, önfeledt csitri-vihogást. Ha valaki meg tud állítani és maga felé fordítani egy másik embert, az már tud valamit. Az a társunk már nem pusztán a városi folklór szereplője, hanem muzsikus.
"Lehetett volna sztár is
Egy nagymenő a címlapokon,
de Ő azt mondta mindig,
"Magamat soha el nem adom!",
így maradt az utca ahol
szívből szólhat a dal,
és bármikor játszhat úgy,
ahogyan Ő akar."
(Tamás Gábor: Az utcazenész, részlet)