Athéni Orfeusz

Van úgy, hogy egy fotóból egyszerre csak hangoskép lesz. Igen, így, egybe írva, mert így erősebben jelzi a szó a hang és a kép összetartozását. Ahogy az öreg athéni harmonikás nap-cserzett kezével megérinti a billentyűket, már meg is érkezik a zene: rembétiko ez, amolyan görög városi blues, amely a föld alatti világból jön. Ez volt a zenéje a kitaszítottaknak, és szólt a szegénységről, fájdalomról, a keserűségről éppúgy, mint a bor mámoráról, táncról, szerelemről, a dal-hossznyi boldogságról. A hangmotívumok az időszámítás előtti századokból érkeznek egy tiszteletre méltó kultúra szemüveges Orfeuszának megrendítő tolmácsolásában. Szeikilosz írta ezt az elsőként számon tartott ókori zenei alkotást a szeretett Euterpe számára - vidám sírversnek:

„Halandó, vigadj,

könnyed ne ontsd, hidd el, kár!

Rövid az élet, hamar száll,

időd ha lejár, a halál vár.”