Nézem ezt a képet: a fáradt napsütés, a csendesen hullámzó folyó nyugalmának valamint egy tavaszra készülő fa és a padon ülő ember belső feszültségének kontrasztját. Igen, a kulcsszó - fa és ember esetében is - a várakozás. Várakozás a mégiscsak megtörténő csodára, vagy a reménybe csomagolt, gyomorszorító "talán"-ra, netán a legkeserűbbre: arra a soha-el-nem-jövőre, amit makacsul holnap és holnapután is várni fogunk. Ahogy Latinovits Zoltán írta:
"Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, egyedül olyan iszonyatos."