Nem Salvador Dali optikai játéka látható a képen, hanem egy bezárt bolt hullámos krómlappal lefedett kirakata, amely hol összesűríti, hol kinyújtja a valóságot. Az utca elvarázsolt kastélya meghökkentő formákat hoz létre, különös nagyvárosi torzóként kínál egy másik világot - önfeledt játékot vagy éppen visszahúzódásra intő szorongást. Olyan ez, mint mostanában a lelkünk: összetorlódnak alig megoldható dolgaink és időt rablón felnagyítódnak legyintésre érett semmiségek. Lám csak, egy görbe tükör visszarepít a múltba, tükrözi a félrecsúszott jelent, és fekete jövőt mutat. Feketét, mint amilyenről 90 évvel ezelőtt írt Dzsida Jenő:
Írom e fekete verset ezerkilencszázhuszonnyolcban, mikor emberek megőrülnek, mikor a tükrök összetörnek.
Talán görbetükör a tükör s csak én látom nyílt, sima lapnak. Talán holnapra összetörik a lelkem.
De ma még belőle szikrázik a zajgó, végtelen világ, - egyszerre vetülnek a parányi csirák s a robbanva zuhanó égitestek.
Valamelyik eldugott sarkából gyászkocsit indít február s egy furcsa maszkkal kevesebb kergül az őrült karneválban.
(A tükör)