Hajnalodik, a két egymás felé forduló hídlámpa most már csak egymással törődik. Nehéz éjszakájuk volt, alighanem minden éjszakájuk nehéz, bohémeknek és magányos lelkeknek világítják meg az utat, onnan ide és innen oda, de sohase haza. A Híd születésétől itt állnak, soha nem közelebb, soha nem távolabb egymástól: öleléshez túl messze, az elveszíthetetlenséghez túl közel. Pedig a folyón közeledő hajók utasai mintha találkozásuknak lennének tanúi, de ez csak a pillanat optikai illúziója: a Hídtól távolodva a lámpák is szétválnak. Városi vasjegenyék, úgy élnek, mint Dsida Jenő fái:
"A légben, a szélben, fent, odafent egyszerre tagadnak s intenek igent és - jaj, sose tudnak összeborulni..."