Különleges intimitással, kedvességgel ajándékoz meg bennünket ez a pillanat. A kedves nővérek a testi örömök apácai Mont Blac-jával ajándékozzák meg magukat: fagylaltoznak. Finoman, diszkréten, cinkos belső mosollyal és együtt. Tekintetük tiszta, mint a hosszú, fehér ruhájuk, mozdulataik kicsik, zártak, vidám beszédük - így hallom - csendesen visszafogott. Öltözetük egyforma, mint a hitük, de arcuk és fagylaltjaik - emberhez illően más és más. Aztán vége a külvilági perceknek, csukódik mögöttük a klastrom nehéz fakapuja, Pilinszky is kint marad, tanácstalanul a gondolatával:
„Milyen lesz az a visszaröpülés, amiről csak hasonlatok beszélnek, olyanfélék, hogy oltár, szentély, kézfogás, visszatérés, ölelés, fűben, fák alatt megterített asztal, hol nincs első és nincs utolsó vendég, végül is milyen lesz, milyen lesz e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, visszahullás a fókusz lángoló közös fészkébe? – nem tudom…”