Most éppen irigykedünk: a brooklyni őszi napsütésben pihenő ismeretlen barátunk ellazulása nekünk is jót tenne. A korról - mármint, hogy a kép nem egy XIX. századi nyugodt pillanat -, és az életritmusról persze árulkodik az ölbe ejtett mobiltelefon, na meg a kihúzott antennájú kisrádió. De a havas áprilist szívesen cserélnénk erre a tiszta, nyugodt, napos sziesztára. Jó ez a keresztbe tett lábú félálom, a szűrt világ, a szívhangokra figyelés! Ahogy József Attila írta:
A szívem hallgatom - kopog-e még? És megunom ez egyhangú zenét, Pedig de jó, ha ver és nincsen vége.
Kinézek az ablakon: lehet, hogy a Napnak is van szíve?