A legnehezebb, amíg rászánja magát az ember. Attól "nagy" a takarítás, hogy minden létező tárgyat, minden apró sarkot átnézünk, elhúzunk, kiporszívózunk, le- és felmosunk, áttörlünk, befújunk... Ahányan vagyunk, annyiféleképpen takarítunk: van aki kötelességből, van, aki mániás élvezetből, van, aki dühöngve, hogy miért pont ő, miért pont most, amikor... A képen egy vietnami hajó lépcsője tisztul meg, valójában a takarítás ténye - és nem okvetlenül a minősége - univerzális. A legkeservesebb természetesen a "fejünk" kitakarítása, mert önáltató módon azt hisszük, hogy még mindig úgy kell lennie a dolgoknak, ahogy öt, tíz, vagy tizenöt évvel ezelőtt voltak. Rossz szokásaink, hamis következtetéseink, tévedéseink makacsul állnak ellen a legagresszívebb súrolószereknek is. De vigyázat! Az emlékek és főleg az értékek gondolati nagytakarítása, lomtalanítása különös bánásmódot igényel. Az életre szóló üzenettel bírók - legyen az egy történetet őrző kavics, vagy egy csak nekünk pöfögő apró famozdony - újra és újra visszakúsznak a helyükre: ne is próbálkozzunk saját magunk, vagy akárcsak életünk egy darabjának kidobásával - ez reménytelen, oktalan vállalkozás lenne.