Az elmúlás - a bohócé is, akit odaképzelünk a száradó ágra - méltóságteljes dolog. Tudjuk, "meghalni komoly feladat, tisztes tennivaló. S még be is végezhető." Harlekin, ez az ostobát tettető, de nagyon is vidám és leleményes figura, Pierrot, a hősszerelmes és Columbine, a szívet rabul ejtő lány elmaradhatatlan társaságában a Comedia dell' Arte óta kísér bennünket. Belénk bújik hogy felvidítson, éppen amikor a legnagyobb szükségünk van rá. Ott van a színházban, a cirkuszban, vagy a kávézó szomszéd asztalánál, de hiába vannak társai, nevető közönsége -mindig magányos. "Nem attól magányos a bohóc, hogy egyedül áll a porond kellős közepén, hanem attól, amit tudnia adatott. Aki fontosat tud, annak az arca rizspor nélkül is krétafehér." Fellini, aki sokat tudott a bohócok világáról, egy forgatás utáni beszélgetésben azt mondta:"Kis feszengést éreztem, mint amikor valami nem sikerül. Mint egy olyan utazás végeztével, amely nem vezetett sehová. Talán véglegesen eltűntek a bohócok."
Nem hiszem, a bohóc ott van mindenkiben - és mindjárt tavasz lesz...