"Bármelyik tengerparton, itt a Földön" - jegyezte meg nekem a Fotográfus, és amennyiben nulladik típusú találkozáson az ember önmaga ismeretlen képességeivel való szembesülését értjük, akkor bevallom, azzal szembesültem a kép hatására, hogy látom hatvanvalahány évvel ezelőtti önmagam - önfeledt gyerekként. A komótos, kimért felnőttek kontrasztjaként a lelkesen futkározó kicsik a pillanat örömére tanítanak. A gyerekek háromszor annyi nyomot - és nem csak lábnyomot - hagynak, mint az időben előttük járók. A gyerek még önmagát adja, nem fontolgat, nem mérlegel. Van egy ősi japán kérdés: "Dakara nani?" Mi a lényeg? Egy felnőtt elgondolkodik a válaszon, és gondosan fogalmazva-körülírva valami boldogság-közeli válasz felé keresgél. Egy gyerek meg pontosan tudja a lényeget, és testbeszéddel, a homokba rajzolt Földön-túli jelekkel összefoglal nekünk akár egy könyvtárnyi kozmikus bölcsességet is.