"Nézz hosszan egy gyerekarcra, és látni fogod: ha van sors, hát nagyon korán elkezdődik." Pedig itt Ugandában, a Kongó-Ruanda határvidéken egy nemzetközi támogatással működő iskolában ezek a srácok kivételezett helyzetben vannak. Még nem tudják kik azok a "hutuk" és kik a "tuszik", nem szembesültek még a csaknem egymillió áldozatot követelő értelmetlen mészárlásokkal, mert akkor még meg sem születtek. Fociznak, írni és számolni tanulnak és ugyanúgy, ahogy bárhol a világon énekelnek, tapsolnak az iskolai ünnepélyeken. A Fotográfus megörökítette őket és még valamit, ami ott van kitörölhetetlenül a srácok szemében a múltból, és persze a jelenből is: ezek a fiúcskák - a segélyszolgálat csinos formaingébe öltöztetve - nem biztos, hogy tudják, hol vannak a szüleik, nagyszüleik. De a tapsot, az éneket most már mi is láthatjuk és hallhatjuk. Reménykedjünk, hogy az arcokról a szomorúság úgy elszáll, mint a pici tenyerekbe összepréselt levegő.