Barátunk a világ egy másik pontján, mondjuk Ugandában, a Nílus forrásvidékén - az élet egyik legfontosabb dolgát végzi. Nem, nem a horgot egyenesíti, nem egy apró kagyló gyöngyházát csodálja, bár kétségtelenül mindkettő lehetséges. De ez csak a kéz motorikus mozgása és gondolatunk parancsa a "valamit tevésre". Barátunk kivette az "ÉN IDEJÉT." Hogy tudományos magyarázat helyett egyszerű példát mondjak: ha kedvenc kutyánk leteszi a lábunkra a fejét, abbahagyja a csóválást, és hosszan látszólag a semmibe néz, akkor kivette az ÉN IDEJÉT (az ő saját, csak neki járó idejét.) Mindannyiunknak van ÉN IDEJE, csak a rohanásban, gyűrődésben, feszültségek közepette, az úgynevezett "elintézendők" sodrában nem törődünk a mindenkinek járó kinccsel, az ÉN IDŐVEL. Pedig az idő, és benne a pillanat - visszafordíthatatlan, megismételhetetlen, legfeljeb ügyetlenül másolható. Tégy úgy, mint ez a Nílustól tanuló ugandai barátunk: vedd ki az ÉN IDŐDET, vedd ki, amíg nem késő!