"Azért a bánkódó ember vállát átkarolni érdemes – föltéve, hogy magától mozdul a kar." - mondja a filozófus, és igaz ez bárhol a világon, mint ahogy igaz Portugáliában, a kontinentális Európa legnyugatibb pontjánál is (Cabo de Rocka), ahol ez a meditációra késztető kép készült.
A reménytelenség mindig szembejön az emberrel, ismerjük már, és mégis újra és újra megrettenünk tőle. Az élet legszörnyűbb kérdései közé tartozik, hogy "...és akkor most mi lesz?" Na, ilyenkor kell az a bizonyos "átkarolás", és jó ha tudjuk, hogy kitől számíthatunk az éltető mozdulatra. Van azonban, amikor egyedül maradunk, se társ, se barát, aki segíthetne. Ilyenkor kell elővenni a zakó zsebéből, vagy a szoknya felhajtásából a Münchausen-effektust, és ki kell húzni magunkat - saját hajunknál fogva - a reménytelenségből. Nem állítom, hogy ez olyan törvény, mint a gravitáció, de azért bőven tud rá mindenki példát mondani, hogy ha már eljutottunk addig, hogy "csak magadra számítasz", akkor ki tudja hogyan és honnan, egyszer csak előkerül a remény szentjánosbogara, azzal a bizonyos kis lámpással. És ekkor már nyertünk, mert a reménytelenség gyűlöli a fényt!